Jennifer Ashley: Lord Cameron bűnei (Mackenzie 3.)

Cameron volt az egyik, akire nagyon kíváncsi voltam. A sebhelyes tesó, akiről sokan rebesgetik, megölte a feleségét. Csípem a marcona regényhősöket, a sebhelyek pedig a gyengéim. Szeretem, amikor rájönnek, a sérülésük sokkal kisebb, sokkal kevésbé csúf, mint ahogy gondolták, hogy csak egy szerető szem kell ahhoz, hogy meglássák az igazi szépségüket. Pont ahogy Anna szebbnek látja Edwardot a Hollóhercegben. A gyengéim a Szépség és a Szörnyeteg, vagy Békakirály típusú történetek.

Mivel ki se hűlt az egyik kötet, már kezdtem is a következőt, nem mondhatom, hogy nagyon vártam Cameron történetét, de az biztos, hogy nagyon kíváncsi voltam rá. Egy férfi, aki az élete kockáztatásával menti meg csecsemő gyermekét a tulajdon anyjától, aztán mégis, szinte idegenként élnek, a fiút egyik intézetből a másikba küldve. Szerettem, hogy Daniel szinte felnőtt, magabiztos, pimasz alak, aki titokban az apja figyelmére vágyik. Azt hittem, a romantikus szálon kívül majd komolyabb, szülő-gyermek viszony ábrázolást kapok, de ebben a tekintetben csalódnom kellett. Bár többször szóba kerül, Cameron-nak mennyire fontos a fia, és viszont, a kapcsolatuk ábrázolása szörnyen lagymatag. Nem volt igazi drámai, érzelmileg fokozott apa-fia pillanat.

Úgy tűnik, Beth és Ian kivételével minden Mackenzie egy régi nőismerősében talál párra. Cameron évekkel ezelőtt majdnem elcsábította a királynő egyik udvarhölgyét, az akkor házas Ainsley-t. Noha azóta számos hölgy melengette ideig-óráig az ágyát, sokszor gondol vágyakozva a nőre. Gyanítom ebben nagy szerepe volt abban, hogy végül nem kapta meg. Amikor újra a hálószobájában találja az immár özvegy nőt, elhatározza, hogy most nem adja fel, amíg el nem éri a célját. Csak kicsit kell megküzdenie érte, mert a híres Mackenzie csáberőből ő sem szenved hiányt. A történet fő szálát az Ainsley-t körülvevő udvari intrika, és Cameron lovai adják. Cameron az angol elit legelismertebb lótenyésztője és trénere. Nincs egy Mackenzie sem szenvedély nélkül, ő pedig a lovakért van oda, csak bennük bízik. Tapasztalatai szerint az emberek csak elárulják. Szerettem Cam múltját, ahogy megmutatta, egy nagy, marcona alak milyen sebezhető is tud lenni. Apropó, nagy és marcona alak. Akármennyire megkapó a rémes múltja, nehezen hihető, hogy azokat a dolgokat egy nő, még ha elborult is az elméje, képes megtenni egy akkora erőfölénnyel rendelkező férfival. 

Akárhogy igyekeztem, Ainsley-t nem sikerült megkedvelnem, szinte végig közömbös volt számomra. Tetszett, hogy múltja van, hogy nem tökéletes, és bár sajnáltam érte, mindezzel együtt sem tudta belopni magát a szívembe. Se ilyen-se olyan nem volt. Hol szemérmes és tartózkodó, hol nagyon szenvedélyes, egyszerre naiv, ártatlan és sokat tapasztalt, merész. Mintha nem tudná eldönteni, milyen is igazából. Nem éreztem hitelesnek, ahogy kiosztja a királynőt, aztán puszit nyom az arcára. Akármilyen jóban van valaki az uralkodóval (kedvenc, vagy talpnyali lévén), bizonyos dolgokat és közvetlenséget nem engedhet meg magának. 

Szerettem, hogy a család többi tagja is szerepel a könyvben, bár még mindig tartom, hogy túlságosan kihangsúlyozza Ian másságát és furcsaságait. Oké, értjük, hogy különleges, a saját történetéből is tudjuk, de a folytatásokban számomra zavaró túlzásokba esnek. Néha az az érzésem volt, hogy teljesen átmegy Esőemberbe az ábrázolása.