Egy ideje kerget ez a könyvsorozat. Úton-útfélen belebotlottam, könyvesboltban, molyon. Néhány, már-már fanatikus moly dicshimnuszokat zengett róla, hogy ez a könyv milyen jó, mekkora újító, micsoda formabontó, a történelmi romantikusokat új magaslatokba emeli. Ezt talán túlzásnak tartom, a könyv messze nem volt olyan vad és perverz, amilyennek beállították, de azért jól szórakoztam rajta.
Ian Mackenzie a londoni elit fekete báránya. A családja befolyásos, vagyonos, de senki nem hívná meg őket szívesen vasárnapi ebédre. Mindenki múltjában sötét titkokról pusmognak, a hátuk mögött kibeszélik őket, perverznek, kimosakodott gyilkosnak tartják őket. Ian-t mindenki őrültnek, futóbolondnak tartja, akit csak a testvére befolyása miatt engedtek ki a bolondokházából. Azt hiszem, Ian valamiféle enyhe autizmusban szenvedhet: képtelen szemkontaktust tartani, nem szereti az emberi érintést, nem érti az érzelmeket, különösen azok kimutatását, fotografikus memóriája van, bármit, amit egyszer hall, el tud játszani zongorán, de nem ismeri a kottát. Amikor épp az ő fejében járunk, egyáltalán nem tűnik furcsának, sőt, Beth szemszögéből sem az, csak a későbbi kötetekben olyan távolságtartó és zizi. Nem tudom, hogy valamiféle autizmusa lehet, a bolondokháza erősített rá a gondjaira, vagy ez a furcsa viselkedés csak a zsenik sajátja. Talán mindegyikből egy kicsi.
A történet nagy vonalakban annyi, hogy Beth, a szegény özvegyasszony váratlanul nagy örökséghez jut, így sok pénzhajhász férfi próbálja elnyerni a kegyeit. Amint Ian megismeri, elhatározza, hogy megszerzi magának, és persze, ahogy lenni szokott, hamarosan akkora szikrák pattognak köztük, hogy egy nagyobb fajta erdőtűzre is elegendőek lennének. Közben Iant gyilkossággal vádolják, a konok lány pedig elhatározza, hogy kinyomozza, mit titkol előtte a férfi, és mi az igazság.
Amit igazából szerettem a regényben, az az elfogadás és a jellemfejlődés. Le a kalappal Beth előtt, mert lássuk be, baromi nehéz lehet olyan kapcsolatban élni, ahol nincs szemkontaktus, a másik vagy a homlokodat bámulja, vagy a melledet, a nagy semmit a hátad mögött. Nem is gondolnánk, mennyire hiányoznának az ilyen apróságok. Ian azt hiszi, nincsenek érzései, képtelen a szeretetre. Ragaszkodik a testvéreihez, akarja a nőt, vágyik rá, de nem tudja, milyen a szerelem. Nem tudja, hogy amit a nő iránt érez, az pontosan az, amire azt hitte, hogy képételen rá. Imádtam, amikor rájött, amikor már-már kétségbe esve kérdezte a nőt, hogy amit érez, az lehet-e a szerelem.
Szeretem az ilyen különlegesebb kapcsolatokat, ahol az elfogadás szinte a legfontosabb. Ez a kötet lett a kedvencem a sorozatból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése