Már majdnem két éve vettem meg a könyvet. Akárhányszor a polcom előtt álltam, hogy olvasnivalót válasszak, megakadt rajta a szemem, aztán mégis másik könyvet emeltem le róla. Pár éve láttam a könyvből készült film felét, és akkor nagyon megfogott. Szerettem volna megismerni az egész történetet, csakhogy ez a könyv nem ilyen. Elolvashatjuk, végigrághatjuk visszafelé is akár, a teljes egészt nem láthatjuk meg.
Ha nem tudnám, hogy ez Eugenides első regénye, nem hinném el. A történetmesélés hangulatos és egyedi. Egy névtelen férfi meséli el, visszaemlékezve a kamaszkorára, hogy a szülővárosában volt öt lány, akik egy éven belül mind öngyilkosak lettek. Végig úgy éreztem, két párhuzamos történetet olvasok: az öt lányét, akik valamiért megölték magukat, és azokét a névtelen srácokét, akik az életük értelmének tekintették kibogozni a Lisbon lányok rejtélyét. Mivel az első pillanattól tudjuk, hogy mindegyik lány meghal, engem sokkal jobban érdekeltek a fiúk. Egészen különös a megszállottságuk: kinyomozták, a lányoknak hány lyukas és tömött foguk volt (azt se tudom, nekem hány tömésem van, pedig ott voltam, amikor csinálták), megszerezték a naplóikat, kikérdeztek a városban minden embert, akik valaha akár egy szót is beszéltek velük. Nem volt bennük semmiféle tiszteletadás vagy tapintat, a gyászoló szülőket is kifaggatták, sőt, kérdőre vonták, a legintimebb kérdésektől sem riadtak vissza. Amikor nővel voltak, azt képzelték, Lux Lisbonnal szeretkeznek, a párkapcsolataikban a lányokat rávetítették a párjukra. A könyv háromnegyede táján már ijesztő volt a közönyös elbeszélés, mintha teljesen normális lenne, hogy kikukázzák a lányok használt tamponjait. Mennyire sekély és kiüresedett lehet egy élet, ha minden egy gyerekkori szomszéd évtizedekkel korábbi halála körül forog. Az elbeszélő betegebb volt, mint a lányok és a szüleik együttvéve.
Cecilia, Therese, Lux, Mary és Bonnie látszólag normális tinédzserek. Apjuk halk szavú, igazi behódoló papucs, az anyjuk megkeseredett, keménykezű, bigott asszony. A gyerekeit rideg szeretettel neveli, de nem nyújt nekik semmiféle támaszt. Amikor az első lány temetésén kiderül, hogy először és utoljára a ravatalon adott puszit a lányának, egy pillanatra úgy gondoltam, nem is csoda, hogy a lányok mindenáron menekülni próbáltak, megérdemli (ha nem is ilyen módon) azt, hogy elveszítse őket.
Miután a tizenhárom éves Cecilia második öngyilkossági kísérlete sikerrel jár, kártyavárként omlik össze a család korántsem boldog élete. A szereplők nemigazán követik a gyász klasszikus fázisait, inkább a nem beszélünk róla, nem történt semmi, nincs itt semmi látnivaló taktikát választják. Ahogy nehezebbé válik fenntartania látszatot, Mrs Lisbon bezárja az elvadult lányokat. Csak találgatni lehet, mi zajlik a falakon belül azokban a hónapokban, amikor csak egy ablak előtt elsuhanó árnyékot láttak, az ügyetlen és jószerével megfejthetetlen kommunikálási próbálkozásaikat.
Kicsikét frusztráló, hogy nem tudjuk meg, mi volt a kiváltó ok, ami elindította a lavinát. A szeretetlenség? A függetlenség hiánya? Depresszió, mentális betegség? Történt valami, amit soha, senki nem tudott meg? Még a töredékes információkat figyelembe véve is azt mondom, sokkal elfogadhatóbbnak érzem a döntésüket, mint a Tizenhárom okom volt Hannah öngyilkosságát. Végigkísérjük egy év fojtogató lecsúszását, kétségbeesését. Szerettem, hogy nem csak a szereplők estek szét, minden romlásnak indult: a ház, a fák, a városba bekötöztek a "kívülállók".
Nem ad feloldozást, elég nyomasztó könyv. Nem hiszem, hogy mindenkinek olvasnia kellene, ez az a fajta történet, ahol a könyvnek és az olvasónak egymásra kell találnia és hangolódnia. Ősz hangulata van, de nem a színes és vidám, hanem a latyakos, taknyos, ragacsos ősz. Egy biztos, ez nagyon különleges regény.
A könyvből Sofia Coppola rendezésével készült film 1999-ben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése