Kezdjük azzal, hogy a Csipkerózsika sosem volt a kedvenc mesém. Nem is kedveltem igazán. Ami fura, mert egyébként meglehetősen morbid gyerek voltam, de a halottnak kinéző csajt smárolunk történetek, mint akár a Hófehérke is, nem tetszettek igazán. Nem csíptem a nekrofil hercegeket, nekem az elvarázsolt/elátkozott pasik jöttek be.
Szerencsére itt csak a nagyon alap a Csipkerózsika, ha levesszük a puszira ébredős kerettörténetet, kapunk egy egyszerű kamasz szerelmet. Kicsit beképzelt lányka, kicsit öntelt, léha srác, akik amint egymásra lesznek utalva, levetik a védőpáncéljukat, kiderül, milyen fantasztikusan kedvesek, megértőek és önfeláldozóak, szerelmesek lesznek, csók, vége. A vége, legalábbis az epilógus kicsikét túl szirupos lett.
Persze nem kell túl valósnak lenniük ezeknek a meséknek. A célközönség (ami határozottan nem én vagyok) nem akar arról hallani, mi jön a boldog befejezés után: hogy egy kapcsolatban a hétköznapoknak is megvannak a nehézségei, ha külön laktok, az a baj, ha együtt, túl sokat vagytok együtt, nem csak szívárványfüst meg madárcsicsergés, a boldog befejezésért meg kell küzdeni minden nap. Valamiért sokkal kevésbé tetszett, mint a Beastly, talán pont azért, mert ott a hétköznapokban, hónapok alatt alakult ki a szerelem, nem pedig egy hét alatt.
Itt minden túl meseszerű volt: a szülők és a banya pálfordulása, hogy csak úgy befogadnak egy 300 éve elveszett országot nulla hadsereggel. Aranyos, cuki, de nekem tíz évet legalább késett ez a könyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése