Valamikor tavaly nyáron vettem ezt a könyvet egy molytól. Azt mondta, jó könyv, de semmi extra, egyszer olvasós. Kell a pénz másik könyvre. Más hülyesége az én szerencsém, és az biztos, hogy soha nem fog lekerülni a polcomról. Semmit nem tudtam a történetről, az íróról, semmiről semmit. Csak egy pici sugallat volt, hogy ez jó lesz nekem. Jó lett. nagyon jó.
Nastya nem sokkal a 18. születésnapja előtt új városba költözik a nagynénjéhez. Az álmai, és úgy érzi az élete is darabokra tört, és most menekül. Úgy érzi, nem tud újra az a boldog, kedves lány lenni, aki régen volt, nem tud megfelelni a szülei elvárásának. Fáj látnia, hogy mindenki boldogtalan körülötte, mert tudja, hogy a boldogtalanságuk oka az ő szenvedése. Az új iskolában névtelen, arctalan kívülálló szeretne lenni, nem akar senkivel sem kapcsolatot, nem akar barátokat.
Josh magányos srác, meghalt mindenkije, egyedül él a haldokló nagyapjával, az utolsó rokonával. Nem akar senkihez sem közel kerülni, fél az újabb veszteségektől, csak az asztalosságnak él. Ez nagyon kedves volt nekem, hiszen én is asztalosné vagyok, látom, milyen érzés valakinek a deszkákból, fadarabokból csodálatos bútorokat alkotni. Szinte elkerülhetetlen, hogy a két különálló, magányos és megkeseredett ember vonzza egymást. Nem tetszett volna a könyv, ha csak ennyiről szólna, két megtört fiatal románcáról. A szerelem itt nem jön könnyen, és nem is ez a fő eleme a történetnek.
A könyv arról szól, hogyan tudjuk morzsákból újra felépíteni magunkat, ha mindent elvesztettünk, amit valaha önmagunknak hittünk. Hogy lehet megbocsátani saját magunknak és annak, aki bántott. Hogy lehet elengedni a fájdalmat, új életcélt keresni. Meggyászolni valamit, amiről nem is tudtuk, hogy fontos nekünk. Megtanulni újra bízni az emberekben, elfogadni másokat. Újra és újra megpróbálkozni valamivel, amíg nem sikerül.
A szereplők egyszerre koravének, cinikusak, érettek, mégis naivak, gyermeki lelkűek és éretlenek is. Megöregítette őket a sok fájdalom, és mégse tudtak a nyomás alatt igazán felnőni. Szépen lassan tanulják meg, hogy kell helyesen dönteni. Mindannyian követnek el hibákat a könyvben, amiket be se vallanak maguknak, de amint szembe mernek nézni a tetteikkel, igyekeznek jóvá tenni őket. Nagyon örültem, hogy a vége nem egyértelmű hepiend. Nem oldódik meg minden, csak a gyógyulás útjára lépnek. Nincs az a fajta hálivúdi rózsaszín köd, amikor egy csapásra minden megoldódik és a szerelmesek boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Szerettem, hogy Nastya, akárcsak Lola, hagy időt magának a gyógyulásra, tisztába jön magával, az érzéseivel, mielőtt újra belelép egy kapcsolatba. Tudja, hogy nincs jól, végre elismeri, hogy nincs jól, de tudja, hogy jól lesz. Nagy-nagy puszit küldenék az írónak a jellemfejlődés szép ábrázolásáért. Egyrészt nem kell erkölcsi vagy szellemi béka fencije alól kezdeni, hogy aztán jobb emberek legyenek a szereplők. Másrészt itt minden gyönyörűen hihető, nem csak úgy a semmiből változnak a szereplők, minden szép fokozatos. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Nastya anyja megkérdezi a srácokat, nekik mit jelent a lány. Erre pedig Drew, az iskola hebrencs nagyszájú csajozógépe azt mondja: a családot. Elszorult tőle a torkom, egyszerűen gyönyörű volt.
A kötet váltott szemszöggel dolgozik, amit szeretek, jó belelátni mindkét fél fejébe. Szerencsére egyformán hitelesek a fiú és a lány gondolatai is. Szerettem a szereplőket, sikerült még a mellékszereplőket is részletgazdagon, karakteresen, mégse szájbarágósan bemutatni. A legutóbbi olvasmányélményem után különösen értékelem, ha a szereplőket a tetteiken és gondolataikon keresztül ismerek meg, nem egy kupac jelzőből.
Egyetlen, hatalmas negatívum van a könyvvel kapcsolatban, de nem tudom, az a szerző, vagy a kiadó hibája. A történet végén van néhány megértést segítő kérdés. A könyvet tizenhat éven felülieknek szánták, a témája, a stílusa is komoly. Erre kapunk egy lealacsonyítóan ostoba kérdéssort: amikor ez történt, mit gondolsz, mit éreztek? Szerinted helyesen tette, amikor...? Mit gondolsz, mi lesz a szereplővel, amikor...? Megérdemli-e XY a megbocsátást? Mit gondolsz, miért tette Josh azt, amikor, és mit tettél volna a helyében? Ez komoly? Ennyire tartják az olvasót? Aki könyvet vesz a kezében, akaratlanul is eltöpreng ezeken a kérdéseken, beleéli magát a szereplők helyzetébe, és teljesen felesleges óvodás szinten a szájukba rágni őket. Végig hallottam a hülyegyerekkel beszélek hangot a fejemben. Ha azt a három oldalt nem számítjuk, akkor tökéletes könyvet tarthatunk a kezünkben. Különösen egy elsőkönyves írótól.
Josh magányos srác, meghalt mindenkije, egyedül él a haldokló nagyapjával, az utolsó rokonával. Nem akar senkihez sem közel kerülni, fél az újabb veszteségektől, csak az asztalosságnak él. Ez nagyon kedves volt nekem, hiszen én is asztalosné vagyok, látom, milyen érzés valakinek a deszkákból, fadarabokból csodálatos bútorokat alkotni. Szinte elkerülhetetlen, hogy a két különálló, magányos és megkeseredett ember vonzza egymást. Nem tetszett volna a könyv, ha csak ennyiről szólna, két megtört fiatal románcáról. A szerelem itt nem jön könnyen, és nem is ez a fő eleme a történetnek.
A könyv arról szól, hogyan tudjuk morzsákból újra felépíteni magunkat, ha mindent elvesztettünk, amit valaha önmagunknak hittünk. Hogy lehet megbocsátani saját magunknak és annak, aki bántott. Hogy lehet elengedni a fájdalmat, új életcélt keresni. Meggyászolni valamit, amiről nem is tudtuk, hogy fontos nekünk. Megtanulni újra bízni az emberekben, elfogadni másokat. Újra és újra megpróbálkozni valamivel, amíg nem sikerül.
A szereplők egyszerre koravének, cinikusak, érettek, mégis naivak, gyermeki lelkűek és éretlenek is. Megöregítette őket a sok fájdalom, és mégse tudtak a nyomás alatt igazán felnőni. Szépen lassan tanulják meg, hogy kell helyesen dönteni. Mindannyian követnek el hibákat a könyvben, amiket be se vallanak maguknak, de amint szembe mernek nézni a tetteikkel, igyekeznek jóvá tenni őket. Nagyon örültem, hogy a vége nem egyértelmű hepiend. Nem oldódik meg minden, csak a gyógyulás útjára lépnek. Nincs az a fajta hálivúdi rózsaszín köd, amikor egy csapásra minden megoldódik és a szerelmesek boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Szerettem, hogy Nastya, akárcsak Lola, hagy időt magának a gyógyulásra, tisztába jön magával, az érzéseivel, mielőtt újra belelép egy kapcsolatba. Tudja, hogy nincs jól, végre elismeri, hogy nincs jól, de tudja, hogy jól lesz. Nagy-nagy puszit küldenék az írónak a jellemfejlődés szép ábrázolásáért. Egyrészt nem kell erkölcsi vagy szellemi béka fencije alól kezdeni, hogy aztán jobb emberek legyenek a szereplők. Másrészt itt minden gyönyörűen hihető, nem csak úgy a semmiből változnak a szereplők, minden szép fokozatos. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Nastya anyja megkérdezi a srácokat, nekik mit jelent a lány. Erre pedig Drew, az iskola hebrencs nagyszájú csajozógépe azt mondja: a családot. Elszorult tőle a torkom, egyszerűen gyönyörű volt.
A kötet váltott szemszöggel dolgozik, amit szeretek, jó belelátni mindkét fél fejébe. Szerencsére egyformán hitelesek a fiú és a lány gondolatai is. Szerettem a szereplőket, sikerült még a mellékszereplőket is részletgazdagon, karakteresen, mégse szájbarágósan bemutatni. A legutóbbi olvasmányélményem után különösen értékelem, ha a szereplőket a tetteiken és gondolataikon keresztül ismerek meg, nem egy kupac jelzőből.
Egyetlen, hatalmas negatívum van a könyvvel kapcsolatban, de nem tudom, az a szerző, vagy a kiadó hibája. A történet végén van néhány megértést segítő kérdés. A könyvet tizenhat éven felülieknek szánták, a témája, a stílusa is komoly. Erre kapunk egy lealacsonyítóan ostoba kérdéssort: amikor ez történt, mit gondolsz, mit éreztek? Szerinted helyesen tette, amikor...? Mit gondolsz, mi lesz a szereplővel, amikor...? Megérdemli-e XY a megbocsátást? Mit gondolsz, miért tette Josh azt, amikor, és mit tettél volna a helyében? Ez komoly? Ennyire tartják az olvasót? Aki könyvet vesz a kezében, akaratlanul is eltöpreng ezeken a kérdéseken, beleéli magát a szereplők helyzetébe, és teljesen felesleges óvodás szinten a szájukba rágni őket. Végig hallottam a hülyegyerekkel beszélek hangot a fejemben. Ha azt a három oldalt nem számítjuk, akkor tökéletes könyvet tarthatunk a kezünkben. Különösen egy elsőkönyves írótól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése