Melissa de la Cruz: Álarcban

A gyengécske első rész után itt a távolról sem érdekfeszítő második kötet. A szereplők továbbra is sekélyesek, hiába van a fejükben több ezer év emléke, tapasztalata és tudása, megrekedtek az éretlen tizenévesek szintjén, még a "felnőtt" karakterek is iszonyat gyerekesek. Semmitmondó társadalmi játszmák és féltékenykedések (nekem több Gucci cuccom van, bebebe!) töltik ki a halhatatlan életüket, a legfőbb gondjuk, hogy megfelelnek-e az aktuális trendeknek. Mivel a szaporodás művi náluk, ugyanazok az életek keringenek körbe-körbe, mindenki mindenkinek a rokona, de senkit nem szeretnek igazán, nem kötődnek, csak a már bűnbeesés-kiűzetés előtti párocskák keverednek össze újra és újra. Tesóknak születtünk? Nem gáz, csakazértis összejövünk. Más tetszik? Sebaj, akor is velem kell lenned. Szánalmas és gyomorforgató, hogy a vámpírlét ilyen kicsinyes dolgokban merül ki.
A történet elvileg haladgat, közeledik a hatalmas veszély, meg a színfalak mögött és előtt sok ármánykodás van, senki nem az, akinek látszik. Hatalmas csavarokkal persze rájövünk a dolgokra, csakhogy ezek a fordulatok mindenféle előkészítés, feszültségkeltés és logikai levezetés nélkül, csak úgy villámcsapás szerűen jönnek. Szinte látom magam előtt az írónőt: jajj, most mit írjak, kéne még pár oldal... Megvan! Legyen ez a szereplő a titkos genyó! Az olvasóim úgyis olyan buták, simán benyelik. Mintha egy könyv vázlatát olvasnám, az események nem épülnek egymásra, utalás nélkül ugrunk az időben. Semmitmondó és unalmas.