Az egy eltitkolt élet tulajdonképpen az emlékezés könyve. Az igazságra, ami tényleg megtörtént, sosem emlékezhetünk. Az emlékezésben benne van a saját véleményünk, egy idő után a vágyunk, hogy bár máshogy lett volna, egyes emlékek megszépülnek, kivirulnak, mások megfakulnak, átváltoznak. A könyv egy száz éves asszonyról szól, aki egész fiatal kora óta egy elmegyógyintézet, holdkórosmenedék lakója. Titkokban, csak úgy magának, hogy megőrizze a történetét, és kicsit az elméje épségét, leírja a történetét. Közben Green doktor, a kezelőorvosa próbálja megfejteni Roseanne titkát, mert az intézmény bezárása miatt el kell dönteni, valóban beteg-e, vagy csak mint olyan sokan mások, csak félre lettek söpörve.
A regény tehát két szálon fut. Eleinte Roseanne visszaemlékezik a gyerekkorára, az apjára, akin majomszeretettel csüggött, a gyönyörű, de hallgatag anyjára, akit mintha kirekesztettek volna a családi körből, aki egyre inkább eltávolodott mindenkitől, még saját magától is. Grenn doktor tudja, hogy az öregasszonyt nem engedheti vissza a társadalomba, egy ilyen idős, magányos és egyedülálló embert nem tehet az utcára, mégis ellenállhatatlan a vágy, hogy felgöngyölítse ezt a száz éve elgurult fonalgombolyagot. Alig-alig kap választ, nem tudja, hogy miután a páciensre csukja az ajtót, az mindent megválaszol a titkos önéletírásába.
Green doktor maga sem tudja, miért olyan fontos neki az egész. Hamarosan nyugdíjba vonul, a felesége elhidegült tőle, ő sem igyekszik túlságosan felmelegíteni a kapcsolatot, és úgy általában véve is unalmas és üres az élete. Ahogy elveszti a természetesnek hitt dolgokat, kezdi megérteni, milyen fontosak voltak neki, úgy érzi, Roseanne valahogy helyrerakja a dolgokat, mintha benne rejtőzne a megváltása. Ahogy nyomozni kezd, előkerülnek a régi iratok, amik megpecsételték a sorsát, majd elolvassa Roseanne írását, rájön, talán nem is az a fontos ennyi idő távlatából, hogy történtek a dolgok, hanem hogy a megváltozott emlékek milyenné formálták a jelenben az embert. Egyre több párhuzamot talál a nő és a saját élete között, egészen az utolsó csavarig. Közben pedig számot vet a saját életével hibáival, elúszott lehetőségeivel, a bűntudatával és talán a jövőjével is.
A regényt nagyon nehéz elvonatkoztatni az ír történelemtől, amiben nem mondhatnám, hogy otthon vagyok. Annyi az ellentét és konfliktus a történetben, hogy az lenne csoda, ha Roseanne-t nem sodornák ide-oda, mint egy elszabadult csónakot a hullámok. Presbiteriánus egy katolikus közösségben, akik minden másban az elkárhozott lelket látják, polgárháború dúl az országban, mindenki ellenség és besúgó, politikai és nemzeti konfliktusok között kell a lánynak támasz nélkül ellavíroznia. Kicsit túl naiv, hiszékeny, nem megfontolt, akit nagyon, de nagyon könnyű félresöpörni. Ő pedig alázatosan hagyja magát, áldozati bárányként vár arra, hogy mások, a helyi pap, a megkeseredett anyósa, a sógora mondjon ítéletet felette és a sorsa felett. Úgy érzem, lehetett volna benne több önérzet, a sarkára kellett volna állnia, vagy otthagyni az egészet, az egész nyomorúságos falut, a lápot, az állandó esőt és hideget és új életet kezdeni. De talán ilyenek az írek, akkor is ragaszkodnak a földjükhöz, ha tudják, hogy a vesztüket okozza.
Jó regény, néhol kicsit csapongó, mint amilyen maga az emlékezet is, de gyönyörű, stílusos, és nagyon emberi. Megmutatja, hogy akkor is lehet valaminek kezdete, ha mindenki azt hiszi, csak a vég és a lezárás jöhet.
Az pedig külön hatalmas piros pont, hogy megemlítették benne (noha helytelenül írva) a Doctor Who című remek sorozatot, ami nagy kedvencem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése