Figyelem! A következőkben némi cselekményleírás is lesz. Semmi konkrét, de aki még nem olvasta, annak elveheti a meglepetés erejét néhány dologban. (Nem a komornyik a gyilkos. Ha-ha!)
Az első kötetet lebilincselve olvastam, nem értettem egyet Emma totojázásával és birkatürelmével, de megértettem az indokait. Nem akart feldúlni egy családot, amikor a sajátjának már olyan régóta annyi volt. A kötet vége borzalmas függővég, a szépen felépített feszültség lecsapott, alaposan elgyepálta a lányt, és még egy Tortúra fíling is bejátszott, amíg mi Emma elakadó lélegzetére és elsötétülő tekintetére csuktuk be a könyvet.
A második rész kezdetén fél évvel később járunk. Carol börtönben, George és a gyerekek elhúztak a fenébe, Emma pedig Sara szüleinek gyámsága alá került. Élhetne boldogan, gyógyulhatna, továbbléphetne az Eva-nel való kapcsolatában is, de nem. Mindenkit kizár, köszöni jól van, neki nem kell lelkizés, sőt, inkább elköltözik az anyjához, aki szívesebben nézte a pohár/üveg fenekét, minthogy a lányát nevelje. Azt mondják, olyan nincs, hogy gyógyult alkoholista, de erről Emmának elfelejtettek szólni. Az igencsak hedonista anyuka a csomó egyéjszakás pasival, majd később a sokéjszakás fiatal fiúkával, Jonathan-nal egy újabb szégyellnivaló titok lett, egy újabb ok, miért kell titkolózni, elhallgatni dolgokat, kizárni a barátait. Emmával csinálhatnak bármit, szenvedhet akárhogyan, nem lép, csak a túréshatára átlépése után úgy 10 kilométerrel. Lehet Sarah bármennyire is jó barátnő, lehet Evan a világ legtürelmesebb pasija (antiszoc csajjal egy év járás után is szexmentesen, 18 évesen), ő bizony egy idegennek nyílik meg. Vele dumál éjszakákon át, vele megy motorozni, ruhában csobbanni, billiárdozni, összebújni a kanapéján. Állandóan elakad a lélegzete (igen, tudjuk, hogy ez a címe, de nem kell 10 oldalanként az orrunk alá dörgölni), felhevül az arca meg dobol a pulzusa, mégsem esik le neki, hogy ez több, mint barátság. Persze ő annyira szereti Evan-t. Nem bírom a csélcsap lányokat, pláne az olyanokat, akik nem is értik, miért gondolják őket annak, amikor a vak is láthatja, hogy ők csak barátok. Én meg a jeti vagyok, csak inkognitóban. Aztán szépen kiderül, hogy nem az a szerelemgyerek volt, aminek hitte magát, és ez megkérdőjelezi létezésének egész jogosultságát, kiderül a sötét múltja, örököl egy csomó lóvét (amiről mindenkinek hallgat), a szőke herceg fehér lovon nem is annyira szőke és lovagias. Amikor pedig nem marad más, mint a barátai, a családja, mit csinál? Nagy hátraarcot, mert a fajtája mindenkinek csak fájdalmat okoz. Csak azt nem veszi észre, hogy a fenenagy elfojtásával okoz fájdalmat. Hónapokig cipel olyan súlyokat, amiket segítenének neki vinni, csak nem hagyja. Értem, hogy trauma, és hogy egy kívülálló könnyen beszél, de ez már a bicskanyitogatóan hülye és önsorsrontó kategória. Az első részben volt magyarázata, miért nem lép ki a problémáiból, itt nincs semmi. Van hova mennie, nem dönt romba semmit, ami ne lenne eleve romos, mégse menti ki magát. Kezdem azt hinni, Emma szenvedni akar. Talán csak ezt ismeri, talán mártírkomplexusa van, de nem hiszem, hogy ha egy átlagember kikerülne az első rész szituációjából, ne tenne meg bármit, hogy utána védje magát. Biztos nem ragasztana céltáblát a hátára, Hahó, ide üssetek! felirattal.
A vége megint lesújtja az olvasót, egyáltalán nem ad feloldást, de ezúttal azt érzem, Emma megérdemli és csak magának köszönheti, hogy oda jutott, ahova. Persze, ő csak a szenvedő áldozat, mások áldozata, de az ő döntése volt, hogy az is marad.
Az első kötetet lebilincselve olvastam, nem értettem egyet Emma totojázásával és birkatürelmével, de megértettem az indokait. Nem akart feldúlni egy családot, amikor a sajátjának már olyan régóta annyi volt. A kötet vége borzalmas függővég, a szépen felépített feszültség lecsapott, alaposan elgyepálta a lányt, és még egy Tortúra fíling is bejátszott, amíg mi Emma elakadó lélegzetére és elsötétülő tekintetére csuktuk be a könyvet.
A második rész kezdetén fél évvel később járunk. Carol börtönben, George és a gyerekek elhúztak a fenébe, Emma pedig Sara szüleinek gyámsága alá került. Élhetne boldogan, gyógyulhatna, továbbléphetne az Eva-nel való kapcsolatában is, de nem. Mindenkit kizár, köszöni jól van, neki nem kell lelkizés, sőt, inkább elköltözik az anyjához, aki szívesebben nézte a pohár/üveg fenekét, minthogy a lányát nevelje. Azt mondják, olyan nincs, hogy gyógyult alkoholista, de erről Emmának elfelejtettek szólni. Az igencsak hedonista anyuka a csomó egyéjszakás pasival, majd később a sokéjszakás fiatal fiúkával, Jonathan-nal egy újabb szégyellnivaló titok lett, egy újabb ok, miért kell titkolózni, elhallgatni dolgokat, kizárni a barátait. Emmával csinálhatnak bármit, szenvedhet akárhogyan, nem lép, csak a túréshatára átlépése után úgy 10 kilométerrel. Lehet Sarah bármennyire is jó barátnő, lehet Evan a világ legtürelmesebb pasija (antiszoc csajjal egy év járás után is szexmentesen, 18 évesen), ő bizony egy idegennek nyílik meg. Vele dumál éjszakákon át, vele megy motorozni, ruhában csobbanni, billiárdozni, összebújni a kanapéján. Állandóan elakad a lélegzete (igen, tudjuk, hogy ez a címe, de nem kell 10 oldalanként az orrunk alá dörgölni), felhevül az arca meg dobol a pulzusa, mégsem esik le neki, hogy ez több, mint barátság. Persze ő annyira szereti Evan-t. Nem bírom a csélcsap lányokat, pláne az olyanokat, akik nem is értik, miért gondolják őket annak, amikor a vak is láthatja, hogy ők csak barátok. Én meg a jeti vagyok, csak inkognitóban. Aztán szépen kiderül, hogy nem az a szerelemgyerek volt, aminek hitte magát, és ez megkérdőjelezi létezésének egész jogosultságát, kiderül a sötét múltja, örököl egy csomó lóvét (amiről mindenkinek hallgat), a szőke herceg fehér lovon nem is annyira szőke és lovagias. Amikor pedig nem marad más, mint a barátai, a családja, mit csinál? Nagy hátraarcot, mert a fajtája mindenkinek csak fájdalmat okoz. Csak azt nem veszi észre, hogy a fenenagy elfojtásával okoz fájdalmat. Hónapokig cipel olyan súlyokat, amiket segítenének neki vinni, csak nem hagyja. Értem, hogy trauma, és hogy egy kívülálló könnyen beszél, de ez már a bicskanyitogatóan hülye és önsorsrontó kategória. Az első részben volt magyarázata, miért nem lép ki a problémáiból, itt nincs semmi. Van hova mennie, nem dönt romba semmit, ami ne lenne eleve romos, mégse menti ki magát. Kezdem azt hinni, Emma szenvedni akar. Talán csak ezt ismeri, talán mártírkomplexusa van, de nem hiszem, hogy ha egy átlagember kikerülne az első rész szituációjából, ne tenne meg bármit, hogy utána védje magát. Biztos nem ragasztana céltáblát a hátára, Hahó, ide üssetek! felirattal.
A vége megint lesújtja az olvasót, egyáltalán nem ad feloldást, de ezúttal azt érzem, Emma megérdemli és csak magának köszönheti, hogy oda jutott, ahova. Persze, ő csak a szenvedő áldozat, mások áldozata, de az ő döntése volt, hogy az is marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése