Régóta vágyakoztam erre a könyvre, valamiért mégse vettem meg, egészen múlt hétig, amikor majd' kibökte a szemem az Alexandra akcióban. Szép, igényes kiadás, én meg szeretek minden vámpíros dolgot, ami szép és igényes. Sajnos alig volt időm olvasni, 3-4 oldalanként haladtam csak vele, vittem magammal a munkába, olvastam a buszon. Köszönhetően annak, hogy szinte minden oldalra jut egy visítva röhögős poén, szereztem pár jó pillanatot az útitársaimnak is.
Jerne Voltamper, a lehetetlenül hülye nevű, kissé életképtelen, állandóan moralizáló sznob aszexuális bölcsészpalánta, nagymamája szerint evolúciós potyadék lenne elvileg az útkereső fiatalság. Nem ismeri a szüleit, egyszerűen csak ládába pakolták és feladták a nagymamának postán. Még azt se tudja, anyai, vagy apai nagymamája. A kedves mama vámpírhoz méltó rideg elutasításban neveli a halál utáni életre, ahol egyszerre kellene nyomorgó művésznek, gazdag örökösnőnek, középszerűt utáló közembernek lenni. Nem csoda, ha Jernének fogalma sincs semmiről, csak botladozik az élet és a halál mezsgyéjén, miközben megmagyarázhatatlan függésben van a mamától, megspékelve egy erős megfelelési kényszerrel, amire mégis dacosan fittyet hány.
Jerne és a kozmopolita femme fatale nagymama az archaikus, elidegenedett felsőbbrendű elit vámpír próbálják megszemélyesíteni, megfelelve minden filmes és irodalmi klisének, úgymint az élő emberek arisztokratikus lenézése, koporsóban alvás, vérben fürdés, vérszívás reményében szenvedély lobbantása és persze a jó öreg denevérré változó trükk. Jerne tehát felveszi a szíve mélyén nagyon is vágyott meseíró szerepet, elmegy lektornak egy ezoterikus kiadóhoz és próbálja rávenni magát a középszerűségre és a vérszívásra, mert az addig nem akaródzott neki. Némi ügyetlenkedés után vámpírrá változik, és nagymama otthagyja Magyarországon egyedül, hogy jellemfejlődési és nevelési célzattal szenvedjen úgy 100 évet, utána majd kap jó sok pénzt, amit természetesen nem költhet el. Elég fura, hogy noha elvileg halhatatlanok, gazdagok, ráadásul vámpírok, ami elég szenvedélyes műfaj, ők nem hedonisták, nem élveznek semmit, még a röpke érintéseket is utálják a bujálkodásról nem is beszélve. A nagymama meg is jegyzi, azért annyival jobb és szebb vámpír, mint Jerne, mert ő nem szexuális aktusból született. Akkor hogy? Harapásos fertőzéssel? Noha a vámpírság nem olyan lényeges elem a könyvben, és a társadalomkritikai vonulatra kellene figyelnem, engem azért mégis csak érdekelne a vámpírok eredete, fiziológiája. Persze, mivel Jerne a mesélő, a nagymama pedig semmit nem mond neki is, legyen elég az olvasónak az a pár információ morzsa.
A könyv történetecskékből áll össze: Jerne és az irodalom, Jerne és a mosogatás erkölcsnemesítése, Jerne és a költőnő anti-románca, Jerne és Oszkár bácsi a világ körül. Sajnos egyik szál sincs végigvezetve, ami nekem hiányzik. Az első részben feltűnik a színen egy néma nagyfarkú pucér angyal, mindenféle indoklás nélkül. A vámpírok elvileg a szent dolgok érintésétől elégnek, sőt, a szent szavak is elváltozásokat okoznak rajtuk, az angyal mégis masszázst ad a mamócának. Az angyal nem elég szent, vagy mi?
Ami jó, hogy a könyv humora több szintes: sok minden egyszerűen kacajra fakasztó, szarkasztikus ellentétekkel, egymás mellett elbeszélő karakterek párbeszédeivel dolgozik, van egy entellektüel oldala is, amihez az utalások és idegen szavak miatt az átlagnál nagyobb olvasottság kell. Mivel ez naplóregénynek, önvallomásnak tekinthető, még bele is fér, hiszen egy sznobocska bölcsész tollából mégse jöhetnek egyértelmű rövid mondatok.
A karakterek egész újszerűek, kicsit neurotikusak és tökéletlenek. A nagymama elnyomó viselkedése Jerne hányaveti reagálásai alapján nem tűnik annyira félelmetesnek, főleg a végkifejletet tekintve, viszont imádtam a régmúlt anekdotáit, hogy ráizgult Jókaira, kompromittálódott Liszttel és vígözvegyként járta Európát. Külön mulatságos, hogy ledarálta a férjét, aki miután a nászéjszaka után elhagyta, volt képe vén aggastyánként felkeresni, hogy mondjon le az örökségéről. Darálóba a szottyossal! Megérdemli. Jerne egy idő után inkább visszafejlődik, nem előre, mintha célt vesztett volna. A mellékszereplők közül Somi, a Coitus Interruptus nevű banda énekese és Jerne gyerekkori barátja szerepelhetett volna többet, mondjuk O., a premenstruációs szindrómájáról verset író önjelölt költő helyett, aki nagyon idegesített. Oszkár bácsi, a nagy vagyon félig zsidó, meleg várományosa, aki épp családi kitagadásban és szegénységben él a gazdag nagymama haláláig. Az ő szerepe kimerül abban, hogy taszajtson kicsit Jernén, hogy nem a nagymama körül forog az élet, de egyébként teljesen lényegtelen a szerepeltetése. Még viccelnek is vele, hogy ha Jerne újra írna, mondjuk egy regényt, mintázhatná róla a megértő meleg barát figuráját, mert annak minden divatos könyvben szerepelnie kell. És tényleg.
Bár számomra a vámpírrá válástól elvesztette a lendületét a könyv, a vége mégis annyi vérszegényre (haha) sikerült, annyira katarzismentesre, hogy valami hihetetlen. Nem volt semmi feszültség felépítve, így a feloldás sem old fel semmit, még annyi pezsgést sem kaptam, mint annyit egy vízben oldódó tabletta produkál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése