2014. július 29., kedd

Gabrielle Wittkop: A nekrofil

Nekrofília és kannibalizmus, az emberiség két legnagyobb tabuja, legalábbis szerintem. Lucien nyolc éves kora óta nekrofil, amikor egy önkielégítés során a gyanútlan nagymamája a halott anyja tetemére löki, és az orgazmus örökre összefonódik számára a halál illatával. A szövőlepkék illatával, ahogy ő mondja. A halottak a kedvesei, szerelmei. A halottak szerelme a legigazibb, legönzetlenebb, mert csak adnak, semmit nem kérnek cserébe.
A könyvecske egy év eseményeit eleveníti fel. Néha minden nap ír, máskor hetek, hónapok maradnak ki. Lucien nagy rajongással és megértéssel ír a szeretőiről, milyenek voltak, hogy tette őket magáévá. A szép, tényleg szép megfogalmazás sem tudja azonban feledtetni, hogy mennyire beteges dolgot művel. A halál az élet legnagyobb misztikuma, ezt sérti meg, és néha a hullagyalázásnál is förtelmesebb dolgokat művel. A halálban mindenki egyenlő, de nekem mégse sikerül ezeket a szeretőket egy kalap alá tuszkolni. Elragadtatással ír egy tizenkét éves kislányról, hat éves kisfiúról, ami pedig mindennek a teteje: egy szülésbe belehalt anyát és a gyermekét (!!!) is a magáévá teszi, de persze fanyalog, hogy a nő öle használhatatlan, a gyermek ráncos teste pedig nem nyújt elég élvezetet. Hiába érzem, hogy Lucien-t sajnálni kéne, hiszen magányos, soha nem volt élő emberrel kapcsolata, csak a halottak élesztik fel a fantáziáját és az altestét (egyszer megpróbálta), mégsem tudom szánni. Csupa fiatalt, gyereket ás ki és visz magával az ágyába. Egyszer-egyszer egy idősebb is becsúszik, amolyan jobb híján, akire alkalom adódik, de mégis. Elnéző a halottak szépségével, de a fiatalt szereti.
Lucien elmondja, hogy élőkről csak úgy fantáziált, milyen szép halottak lennének. Azt vártam, ahogy súlyosbodik a kényszere (Gyilkos elmék maratont tartottam az elmúlt héten, most is egy epizód megy a háttérben), majd valóra váltja az ábrándjait, és szerez magának egy igazán friss testet, egy még meleget. De nem, csak a halottakkal eltöltött idő nő. Eleinte pár napig tartotta magánál a testeket, jégágyra fektette őket, vigyázott az épségükre, de egyre nehezebben tudott elválni tőlük, egyre óvatlanabb lett. Majd a testek márványos szépségét elnyomják a hullafoltok (még ezt is szépen, virágszirmokhoz hasonlítva írja le), majd a szövőlepke illatát felváltja a bomlás dögszaga. 
Gabrielle Wittkop valamit nagyon tud, mármint a nekrfília beható ismeretén kívül, bár én hiányoltam, hogy elkapjon valami jó kis hullafertőzést, mert Lucien a biztonságos szexet hírből sem ismeri. Ilyen gyomorforgató témáról ilyen művészi finomsággal írni már valami.  Nem találtam más munkáját, pedig kíváncsi lettem volna, hogy ír egy elfogadottabb témáról. 
A könyvecske egyébként nagyon igényes, kézbesimuló kötet. Köszi Anyunak, hogy kölcsönadta. Amikor meglátta egy hapsi a kezemben pirosnál a járdán, jó nagy lépéssel arrébb ment. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése