Sokáig halogattam ezt a könyvet. Egyszerűen azért, mert egy befuccsolt kiadó befuccsolt sorozatának egyetlen kötete. Féltem tőle, hogy egymaga kevés lesz, hiányozni fog a többi rész, esetleg függővéges, vagy annyira megtetszik, hogy csak idegesíteni fog, hogy nincs folytatása. Szerencsére megállja egymagában a helyét, a nyitott kérdések ellenére lezárt történet, és bár tetszett, nem kaparom a falat kétségbeesésemben a többi részt követelve.
Kara Gillian szingli majdnem harmincas rendőr, friss nyomozói státuszában, a zöldfülű lány a csapatban. Nehezen illeszkedik be, antiszociális, majdnem, mint Anita Blake, csak még kevésbé pajtáskodik, visszaszólogatni is csak elvétve szokott. Magánélete nincs, minden szabadidejét a spirituális tanoknak szenteli, hogy teljes értékű démonidéző legyen. Az idézés képessége öröklődik a családban, de nincs igazán haszna, ha valaki jó kislány, amolyan l'art pour l'art dolog, azért csinálják, mert képesek rá. Egy idézés félremegy, és megismerkedik egy Rhyzkahl nevű démonlorddal, majd, mivel a baj mindig csőstül jön, újraindulnak a misztikus sorozatgyilkosságok, amik három évvel ezelőtt tartották rettegésben a város legalját. Rögtön első gyilkossági ügyének megkapja az esetet, ő pedig a másik látásával nekiáll nyomozni. Mindenféle misztikus rezonanciákat követ, de a nyomozás során inkább a véletleneknek köszönhető minden előrelépés, hogy a végén kiderüljön, nem is annyira véletlen semmi. Az ilyen könyvekben sosem az, de majdnem a legvégéig úgy tűnik.
Kara figurája egész jó, sőt, még összetettnek is mondható: korán elárvult, egy hónapig volt árvaházban, mire a nagynénje magához vette. Dacos, lecsúszott kamasz volt drogproblémákkal, az idézőképessége húzza ki a pácból, abba kapaszkodik. Tétova, művészettörténet diploma után állt rendőrnek, nehezen teremt kapcsolatot, de szenved a magánytól, kemény csaj, jó rendőr, de néha kisebbségi érzése van, nem találja a helyét a sok pasi kolléga között. Nem tudja kezelni az ugratásokat, de ha rászánja magát, sziporkázóan vág vissza. A mellékszereplők sajnos nem lettek ilyen jól eltalálva, inkább klisések lettek. Kaptunk egy egomán, nagy hatalmú, ennek megfelelően beképzelt, csábító-pusztító üzemmód között ingázó démonlordot, egy pimasz, karakteres nyomozót, akiről nem tudni meg semmit, mégis szimpatikus és egy hóbortos, de titkolózó nagynénit. Mindenki titkol valamit, persze olyat, amit csak harapófogóval lehet kihúzni belőle akkor, amikor már majdnem késő. Persze ha első kérdésre mindenki szépen felel, 150 oldallal rövidebb a könyv is.
Az idézős, démonos világ felépítése részletes, de nem szájbarágós, érthető volt, a démonok kasztjai, rangjai pedig érdekesek. Picit fura volt annyira a holdfázisokhoz és bolygó-együttálásokhoz, szféraátfedésekhez kötni a rituálékat, de annyi baj legyen.
A vége, hogy ki a sorozatgyilkos, kicsit zizire sikerült. Amikor azt hisszük, tudjuk ki (persze isteni szikra és találgatás után), kiderül, hogy nem, aztán Kara által gyanakodhatunk mindenkire, majd az igazam is volt meg nem is ó basszus felkiáltásokkal a pofákba tol egy olyan gyilkost, akire senki nem gyanakodott volna. Az utolsó 4-5 oldal nagyon összecsapott volt, túl könnyen elintéztek mindent, túl hamar vége volt.
Nem bántam meg, hogy elolvastam, jól szórakoztam rajta. Ha megjelentek volna a folytatásai, biztos elolvasnám őket, de egykötetesnek is jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése