Gyerekkoromban egyszer láttam egy lakatlan szigeten rekedős filmet és egész éjjel ébren maradtam ábrándozni azon, hogy mit tennék, ha velem is hasonló történne. Kalandosnak gondoltam, és biztosra vettem, hogy mindent józanul, praktikusan és hatékonyan meg tudnék oldani. Aztán Bear Grylls volt olyan kedves rávilágítani, hogy egy lakatlan sziget arra is ráveszi az embert, hogy nyers bogarat egyen, kukacot és megigya a saját pisijét. A túlélős filmek tehát a csúnya gonosz valóság és a paradicsomi idill két véglete között cikáztak. Szerencsére ez a könyv nem a Kék lagúna cukormázával volt bevonva.
Anna az ifjú tanítványával, a 16 éves, rákból épphogy csak felgyógyult T.J.-jel a semmi közepén rekednek egy lakatlan szigeten. Sehol semmi kaja, nincs ivóvíz, csak egy poshadt állóvizű tó. Amikor már épp a teljes kiszáradás szélén járnak, csodával határos módon a partra sodródik minden a repülő roncsaiból, amire csak szükségük lehet: gyógyszerek, ruhák, tisztálkodószerek. Miután sikerült esőgyűjtőt építeni, nekiállnak a túlélésnek: megtanulják, mit tudnak enni, hogy lehet halászni, tüzet gyújtani és menedéket építeni. Telnek múlnak a hónapok, minden halálos veszélyt legyűrnek két doboz gyógyszerrel. Szükségszerűen egymás karjai közt kötnek ki, és mégis reálisak maradnak. Ami pedig a legjobb: a könyv felénél megmenekülnek és az írónő megmutatja, hogy a filmek szirupos végefőcíme után mekkora kemény meló visszarázódni a mindennapokba. A szigeten eltöltött három és fél év alatt Anna átértékelte a zsákutcában toporgó kapcsolatát a barátjával, T.J. pedig kamaszból egycsapásra kicsit koravén, felelősségteljes férfi lett.
Szuperül rávilágít arra, hogy mi magunk is rávilágítsunk a problémáinkra, lamentálás helyett legyünk hatékonyak, mert az élet nem várja meg, míg döntésre jutunk, kíméletlenül elszalad mellettünk. Annyi az egész, hogy fel kell tenni a kérdést: vele jobb az élet, vagy nélküle. Imádtam, hogy a két szereplő kicsit eltávolodik egymástól a városban. Ha megszakítás nélkül átmennek papás-mamásba, holtomiglan-holtodiglanba, az nagyon vattacukros lett volna, mint olvasó örültem volna a boldog befejezésnek, de nehéz lett volna megmondani, hogy a katasztrófa hatása-e, vagy igazi érzelem. Tetszett, hogy a végkifejlet érett, megfontolt döntés, igazi vágy és akarás eredménye. A vége így is elég boldogan, amíg meg nem.
Tetszett az is, hogy hiába akartak médiasztárokat, celebeket, "kis túlélőket" csinálni belőlük, görbe tükröt tartottak a szenzációhajhász riporterek elé azzal, hogy egy Rita Vitrol-féle nő rágalmakon alapuló szexbotrányt szeretett volna kavarni a történet köré. A regény komoly témákkal foglalkozik: betegség, egymásra utaltság, korkülönbség, önkéntesség, emberi jóság, az emberekbe vetett hit, és a csodákban való gyermeki hit. Fura, de mintha a megmenekülés után jobb emberek lettek volna. Imádtam T.J.-t, amiért nem akarta bepótolni a sörözős-bulizós kamaszéveket, imádtam Annát, amiért visszautasította azt, amire az elutazása előtt még annyira vágyott, hogy mindketten elkezdtek másoknak segíteni feltételek és előítéletek nélkül.
A könyv sikere szerintem abban áll, hogy egyensúly van a komoly, szomorú és a vidám részek között. A Csirke nevű csirke, T.J. vágyainak leplezhetetlen megnyilvánulása, a szellemes párbeszédek, delfinekkel úszás valahogy kalandosabbá tették a könyvet, majdnem feledtették, hogy a szereplők gyakorlatilag halálos veszélyben vannak. Persze volt jó néhány olyan mozzanat, ami az arcomba vágta, mi a helyzet.
Kicsit limonádé, kicsit nehéz, komolyabb annál, amit a borító sugall, de szívet melengető, lélekfröccs. Örülök, hogy megvettem, biztos újraolvasós lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése