Bizonyos szempontból időtlen könyv. A nőknek és úgy yáltalában az embereknek a terhességgel szembeni félelmeikre alapoz: egészséges lesz, normális, a sajátom lesz? Más szempontból nem gondolom, hogy a történet ma is megállná a helyét.
Rosemary vidéki lány, a legkisebb a családban, ártatlan és naív a városba költözik, ahol hamarosan egy Guy nevű feltörekvő színész asszonykája lesz. Itt ismerkedünk meg vele, épp beköltözik álmai lakásába. Amúgy nem tudom, hogy van ez, két embernek, akik még csak a gyerektervezést tervezik, hgy lehet kicsi egy négyszobás lakás. Már a teherbeesés előtt azon filóznak, hogy igen, a baba után majd nagyobb kell. Nem is értem, az átlagmagyar hogy bírja, tök gáz, de nekünk a családiházunk is csak három hálós volt. :)
Szóval beköltöznek, teljes az idill. Míg a férj meghallgatásokra és próbákra jár, Rosemary, mint háztartásbeli, egész nap a lakást csinosítja, ismerkedik a szomszédokkal. Összebarátkoznak Castevet-ékkel, akik piócaként eszik be magukat az életükbe. Hálát adok az égnek, hogy az elmúlt fél évben, mióta az új lakásba költöztünk, csak háromszor beszéltünk a szomszéddal. Guy, aki eleinte tartózkodó volt, villámgyosan megkedveli az idős házaspárt, sőt, hamarosan az ő pártjukat fogja a felesége ellenében. Ahogy összebarátkoznak az öregekkel, fordul a kocka, Guy karrierje fellendül, és noha eddig halogatta, már szorgalmazza a gyerekcsinálást. Itt van az első kiakasztó jelenet. Míg Rosemary öntudatlan és azt álmodja, egy szekta tagjai erőszakolják meg, Guy elintézi a dolgot. Amikor reggel a lány karmolásnyokokkal ébred, elüti a dolgot egy viccel, hogy sajnálja, de olyan volt, mintha egy hullával kefélt volna. Ennél a pontnál én komolyan elgondolkodtam volna a kapcsolatunk értelmén, meg úgy egyáltalán a másik épelméjűségén. Ez nem az a kategória, amíg addig sündörgünk, hogy a másik felébredjen egy spontán kufircra, ez erőszak, kéremszépen. Az a buta tyúk pedig néhány nap után jól elbagatellizálja a történteket.
Innentől a szomszédék egyre jobban rájuk erőltetik magukat: "finoman" rábeszéljik, hogy váltson orvost (épp ismernek egy igazán kiválót), gyógyturmixot itatnak vele, a hasába is lyukat beszélnek. Rosemary egyre jobban elszigetelődik: a lakásból ki se mozdul, Guy alig jár haza, nem találkozik a barátaival. Állandó fájdalom és rosszullét gyötri, ami persze az orvos szerint normális. Eltitlják a szakkönyvek olvasásától, nem beszélhet másokkal a babavárásról, mert az úgyis csak összezavarja a fejecskéjét. Egy mai nővel ezt nem lehet szerintem megcsinálni: nem venne be mindenféle gyökereket és bogyókat utánaolvasás nélkül, nem hinné el, hogy a hónapokig tartó fájdalom normális. A teljes kiszolgáltatottságról és anyagi függésről nem is beszélve. Ami hátborzongató, hogy mivel végig a lány szemszögéből látjuk a történetet, nagyon sokáig, sőt, igzából a legvégén sem tudjuk, hogy igaza van-e vagy sem. Hogy Guy tényleg eladta a testét és a születendő gyermeküket a karrierjéért a sátánistáknak, sőt a Sátánnak, vagy csak a magára maradt, bezárt lány elméje bomlott-e meg. Én a sátánistás vonulatban hiszek, de embere válogatja. A vége kicsit zizis, kicsit suta, de szépen megmutatja, hogy mennyi mindenen felülemelkedik az anyai ösztön.
Előbb láttam a filmváltozatot, már az is nagyon-nagyon tetszett. A bezártság, a szorongás, hogy szinte az egész történet egy lakásban játszódik, a csodás zene, minden nagyon jól működik a vásznon. A regény annyira tömör, világos és sallangmentes, hogy minden momentuma benne van a filmváltozatban, semmit nem kellett kihagyni belőle. A hátborzongatóan szép altató, amit Mia Farrow énekel, tényleg hatásos, a keresztlányom egy percen belül elaludt tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése