Igaz, hogy mostanában minden napra jut egy könyv, és mindegyikre azt mondom, hogy nahát, ez aztán a hűha, ez most tényleg beszippantott. Ahogy olvastam, csak úgy záporoztak rám a különféle érzelmek. Annyira bele tudom képzelni magam a szereplők helyzetébe, úgy izgulok, mintha velem történne, mintha az olvasottak valóságosak lennének.
Adott egy egyetem, egy jófej baráti társaság és két, látszólag gondtalan fiatal, akikről csak kevesen tudják, mekkora terheket cipelnek. Az elején jókat nevettem, ahogy kerülgették és piszkálták egymást. Ahogy jöttek a problémák és nőtt a feszültség, úgy nőtt a torkomban a gombóc.
Abby, Galamb egyszerre erős és bizonytalan. Fél összejönni Travis-szel a múltja miatt, de aztán mégis lép egy nagyot. Fél, hogy maga alá temeti a kapcsolat, de véget tud neki vetni, amikor úgy érzi, visszahúzza, még akkor is, ha beleszakad a szíve. És nagyon bátor, mert minden rossz ellenére még mindig meg tud benne bízni, abban, hogy ketten megbirkóznak a nehézségekkel.
Travis nagyon szimpatikus volt a dühkezelési problémáit leszámítva, bár meg kell hagyni, a vége felé már egész jól tud magán uralkodni. Vagány tetkós srác (szeretem az olyat), aki okos, vicces és nem fél kimutatni az érzéseit és a gyengeségeit.
Volt néhány jelenet, ahol már tényleg nagyon megérintett a történet. Szerintem hülyének néztek a buszon, hogy egyik pillanatban szélesen vigyorgok, a másikban pedig csaknem pityergek. Amikor Travis megmutatja az új tetoválásait Abby-nek, vagy amikor a menzán a fél suli előtt könyörög neki, hogy ne hagyja el, amikor visszament érte a tűzbe... mind olyan megható volt. A menzás spontán éneklésnél pedig hangosan röhögtem. Mázli, hogy az nem a buszon volt, hanem itthon.
Olvastam értékeléseket, miszerint ez nem valós, egy éven belül szétmennek, hogy ez tipikusan az a történet, ami a boldogan amíg meg nem után rosszra fordulnak. Nem mintha sok értelme lenne drukkolnom egy kitalált karakternek, de szerintem rendben lesznek. Nincs már köztük titok, ami szerintem egy kapcsolat alapja. Nekem és a vagány tetkós páromnak sem adtak sokat és voltak hullámvölgyeink (no nem ekkorák), mégis három és fél éve boldogítjuk egymást. Akkor meg miért pont nekik ne jönne össze a boldog befejezés?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése