Nalini Singh: Angyalárny

Nagyon vártam Jason kötetét. Egész más volt a hangulata, a stílusa. Lassan bontakozott ki a kötődés a két szereplő között, nem az a mindent elemésztő tűz volt, mint Raphael és Elena esetében, nem az a pimasz testiség, mint Dmitriél és Honornál. Egy lelke mélyén sérült angyal, aki egy bizalmatlan, magányos hercegnőt talál magának, de fél, hogy annyira kiüresedett a lelke, hogy nem tudja boldoggá tenni.
A hasonló felállásokban néha már zavar, hogy a felek lemondanak a másikról, hogy az boldog legyen, mert "nem érdemellek meg", "jobbra van szükséged" stb. Nem, Jason megmondja az elején, hogy ez van, babám, ha kell, kell, ha nem, úgyis jó. Aztán rájön, hogy nem, nem jó úgy. Mahiya pedig nem követel semmit, elfogadja, amit a férfi adni képes. Erős nő, aki tiszteli a másik őszinteségét. Az elején voltak vele szemben fenntartásaim, azt hittem, csak egy ügyes játékos, aki a háttérből machinál, de ahogy haladt a történet, kiderült, hogy csak túlélni akar, szabadulni a börtönéből.

Örültem a mellékszereplők felbukkanásának, Méregnek, Aodhan-nak, és Dmitriéknek, Raphaeléknek. Mondjuk annak még jobban örültem volna, ha a nézőpontváltás nem az eksön jeleneteket szakították félbe.

A nyomozós szálról annyit, hogy tényleg megedződök a sok Gyilkos elméken és Dr. Csonton, mert amikor megtalálják a zöld tollat, rögtön tudtam, ki a gyilkos. Az epilógus viszont olyan szívmelengetősen édes volt, hogy megbocsátom, hogy nem tudott meglepni.

Plusz hatalmas pont az írónőnek, hogy a két sorozata ennyire külön világ. Egymás után olvastam el a Szabadulást és az Angyalárnyat, de annyira különbözőek a világok, a hangulatok, és mindkettő teljesen kerek, egész és hihető.